Albánia? Ez most komoly?

Üres a hűtő, mint egy albán közért – szólt a szockóbeli magyar mondás. És valóban, sokaknak még mindig az áruhiány, a nyomor és a bűnözés urik be Albániáról, mondjuk a képzeletbeli asszociációs dobogó első helyét most már inkább a Budapesten gombamódra szaporodó, gigantikusra puffasztott péksütiket áruló albán pékségek vették át.

Egy baráti társaságunkkal, amelyik már nagyon unta Görögországot, és valami non-européer kalandra vágyott, nekivágtunk az 1200 kilométeres útnak Albánia felé. A non-européer kalandot mondjuk már önmagában buszunk piros-fehér-zöld festése és a hosszú szerb útszakasz kombója is biztosíthatta volna, ellenben – meglepő módon – Albániában nagyon kedveltek minket ezért.

Mosolyogtak, integettek, haverkodtak, szóval van egy zug ott épphogy-Európában, ahol nem utálják elvből a magyarokat, és ez is valami. Később utánaolvastam, és elvileg a közös szerbutálat mellett ebben szerepet játszik az is, hogy szép emlékeik között tartják számon Hunyadiékat és az egykori Osztrák-Magyar Monarchiát is.

Ami Albániát illeti, maga a megtestesült kétarcúság. Az utak a németekét megszégyenítően jók, az egészségügyi ellátásukhoz (egy társunk rosszulléte miatt sajnos láttunk közelről kórházat is) képest viszont a magyar kórházak mintha a NASA-tól kapták volna első kézből a technológiai hátteret.
Rengeteg az óriási, újépítésű ház, és olyan kávézók, bárok, amelyek a francia tengerparton is megállnák a helyüket, beleértve a kiszolgálást is (alább random teraszos hely).

Ugyanakkor a lebontott épületek sittjét például nem szeretik elhordani, amitől az egész olyan, mint egy gazdag kölök szobája, aki nem hajlandó rendet tartani (és takarítani sem) - éppen ezért, ha a tenger a célpont, kerüljétek a nagyvárosok közelét is. Az alábbi kép a városi strandtól húsz méterre készült:

Mi Vlorét választottuk, és hát még az sem tudott eléggé kicsi lenni, úgyhogy kénytelenek voltunk néhány kilométerrel arrébb menni, ha strandolni akartunk. Ott viszont teljesen rendben volt minden.

Bár a tengeren kívül is van elég látnivaló, középkori török, sőt ókori római romok, de például a hegyvidék is sok helyen simán vetekszik a montenegróival. Na meg ott van az a néhány százezer bunker, amellyel Enver Hodzsa – ő az albán Kádár János és Rákosi egyben – telerakta az országot, mivel egyszerre rettegett a szovjetektől, Jugoszláviától, az olaszoktól és a görögöktől. Ezek sokféleképpen hasznosultak azóta, iskolaudvari játéktól kezdve vidéki fiatalok alkalmi légyottjainak helyszínén át egészen az intravénás droghasználók zugjaiig, de a városokban biztosan lett étterem, kocsma, “hotel” vagy akármi is belőle. Mi a vidéki verziót fotóztuk le:

Ami még talán fontos, hogy magyar szemmel – még diákszemmel is – nevetségesen olcsó minden, néhány fájó kivétellel (sör). A legmenőbb vlorei étteremben sem sikerült 1500 leknél (mondjuk 3000 forint) többet elverni fejenként, pedig tényleg igyekeztünk, közben pedig ingyen hozták nekünk a rakit, a kiváló helyi pálinkát, sőt még elvitelre is odaadtak egy üveggel.

Az albánok egyébként is nagyon kedves és vendégszerető emberek – és ne a mézesmázos bazári arab vendégszeretetre gondoljunk –, ugyanakkor akadt egy igen kellemetlen kalandunk is a kiváló albán kismaffiával, de erről majd legközelebb.

Z.