Albánia – szép Mercik, csúnya lehúzás

Mint korábban arról beszámoltam, az albán emberek alapvetően nagyon kedvesek, barátságosak, angolul mondjuk nem nagyon tudnak, de például összeismerkedtünk egy helyi fiatallal, aki angoltanárként dolgozott, ő például simán elkalauzolt minket szabadidejében, sőt, pár srácot még a környékbeli falujába is elvitt, ahol megmutatta, hogy néz ki egy albán iskola.

Ami a közlekedési kultúrát illeti, az viszont hátborzongató, de ha belegondolunk, egész praktikus. Ha autóval közlekedsz, akkor az erősebb kutya ott vált sávot ahol akar elv érvényesül, ha gyalogosan, akkor pedig némi rutin felszedése után lazán átmehetsz a négysávos, forgalmas úton is, általában megállnak.

Ezt persze a gyalogosok is tudják, és ki is használják – volt némi anyázás, amikor autóval közlekedtünk, ami pedig a bringásokat illeti – no offense – azok itthon is egy külön kultúra, hát még ezzel a mediterrán majdkikerülnek mentalitással fűszerezve.

Visszatérve egy kicsit az autókra: életemben nem láttam még ekkora mennyiségben Mercedeseket. Komolyan, minden három autóból legalább kettő az volt, ráadásul többnyire újak. A márkájuknál viszont jóval változatosabb képet mutattak a rendszámaik: sok volt a külföldi, attól függően, ki hol kaparta össze eperszedésből a használt Merci árát, viszont minden huszadik autón egyáltalán nem volt rendszámtábla.

Lehet tippelni, azok honnan kerülhettek elő, mondjuk azt is a lelkünkre kötötte egy Albániát megjárt cimborám, hogy ne vegyünk Mercit ebben az országban, mert igaz, hogy feleannyiba kerül, mint itthon, de a határon már igen bajos átjutni vele...

És igen, ígértem egy sztorit az albán kismaffiáról. Néhányan közülünk ugyanis úgy döntöttek, nem elég a part menti sétány igazi balkáni forgataga, hanem belevetik magukat az albán diszkók mocsarába. Az ütőképes két fiú-négy lány felállásban indultak el, és igen hamar összebarátkoztak egy helyi klubtulajdonossal, aki a szeparé helyiségbe invitálta őket, és kaptak fejenként egy 0,33-as sört. Amikor azonban fizetni szerettek volna, a pincér eléjük csúsztatott egy 30 ezer dollárról szóló számlát. Ekkor már igen nagydarab és igen veszélyes külsejű emberekkel telt meg a szeparé.

Barátaink nem estek kétségbe, követelték, hogy jöjjön vissza a tulaj. Hosszas huzavona után előkerült a figura, aki mosolyogva-fejcsóválva szemlélte a 30 ezer dolláros számlát, majd joviális tollmozdulattal lehúzott belőle egy nullát. A háromezer dolláros számlából viszont nagyon nem akart engedni. A huzakodást folytatták egy darabig, ment a taszigálás is, de végül valószínűleg felmérték, hogy csóró huszonéves kelet-európai gyerekek, így végül 3000 lekért (6000 forintért) hangos fenyegetőzések és egyebek között elengedték a srácokat. Vér legalább nem folyt, és a kirablás helyett megúszták egy kellemetlenebb lehúzással. Hangsúlyoznám, ez volt az egyetlen ilyen élményünk, a tanulságot viszont érdemes levonni, nem csak Albánia tekintetében.

Albánia? Ez most komoly?

Üres a hűtő, mint egy albán közért – szólt a szockóbeli magyar mondás. És valóban, sokaknak még mindig az áruhiány, a nyomor és a bűnözés urik be Albániáról, mondjuk a képzeletbeli asszociációs dobogó első helyét most már inkább a Budapesten gombamódra szaporodó, gigantikusra puffasztott péksütiket áruló albán pékségek vették át.

Egy baráti társaságunkkal, amelyik már nagyon unta Görögországot, és valami non-européer kalandra vágyott, nekivágtunk az 1200 kilométeres útnak Albánia felé. A non-européer kalandot mondjuk már önmagában buszunk piros-fehér-zöld festése és a hosszú szerb útszakasz kombója is biztosíthatta volna, ellenben – meglepő módon – Albániában nagyon kedveltek minket ezért.

Mosolyogtak, integettek, haverkodtak, szóval van egy zug ott épphogy-Európában, ahol nem utálják elvből a magyarokat, és ez is valami. Később utánaolvastam, és elvileg a közös szerbutálat mellett ebben szerepet játszik az is, hogy szép emlékeik között tartják számon Hunyadiékat és az egykori Osztrák-Magyar Monarchiát is.

Ami Albániát illeti, maga a megtestesült kétarcúság. Az utak a németekét megszégyenítően jók, az egészségügyi ellátásukhoz (egy társunk rosszulléte miatt sajnos láttunk közelről kórházat is) képest viszont a magyar kórházak mintha a NASA-tól kapták volna első kézből a technológiai hátteret.
Rengeteg az óriási, újépítésű ház, és olyan kávézók, bárok, amelyek a francia tengerparton is megállnák a helyüket, beleértve a kiszolgálást is (alább random teraszos hely).

Ugyanakkor a lebontott épületek sittjét például nem szeretik elhordani, amitől az egész olyan, mint egy gazdag kölök szobája, aki nem hajlandó rendet tartani (és takarítani sem) - éppen ezért, ha a tenger a célpont, kerüljétek a nagyvárosok közelét is. Az alábbi kép a városi strandtól húsz méterre készült:

Mi Vlorét választottuk, és hát még az sem tudott eléggé kicsi lenni, úgyhogy kénytelenek voltunk néhány kilométerrel arrébb menni, ha strandolni akartunk. Ott viszont teljesen rendben volt minden.

Bár a tengeren kívül is van elég látnivaló, középkori török, sőt ókori római romok, de például a hegyvidék is sok helyen simán vetekszik a montenegróival. Na meg ott van az a néhány százezer bunker, amellyel Enver Hodzsa – ő az albán Kádár János és Rákosi egyben – telerakta az országot, mivel egyszerre rettegett a szovjetektől, Jugoszláviától, az olaszoktól és a görögöktől. Ezek sokféleképpen hasznosultak azóta, iskolaudvari játéktól kezdve vidéki fiatalok alkalmi légyottjainak helyszínén át egészen az intravénás droghasználók zugjaiig, de a városokban biztosan lett étterem, kocsma, “hotel” vagy akármi is belőle. Mi a vidéki verziót fotóztuk le:

Ami még talán fontos, hogy magyar szemmel – még diákszemmel is – nevetségesen olcsó minden, néhány fájó kivétellel (sör). A legmenőbb vlorei étteremben sem sikerült 1500 leknél (mondjuk 3000 forint) többet elverni fejenként, pedig tényleg igyekeztünk, közben pedig ingyen hozták nekünk a rakit, a kiváló helyi pálinkát, sőt még elvitelre is odaadtak egy üveggel.

Az albánok egyébként is nagyon kedves és vendégszerető emberek – és ne a mézesmázos bazári arab vendégszeretetre gondoljunk –, ugyanakkor akadt egy igen kellemetlen kalandunk is a kiváló albán kismaffiával, de erről majd legközelebb.

Z.