Párizs – Budapestnek lenne mit tanulnia

Párizsi Erasmusosként az első bejegyzést a város jelképével, a közhelyes és klisé szerű Eiffel toronnyal kezdem, hiszen Párizs maga is egy közhely. Sokan tudjátok, hogy a 324 méter magas vasóriás az 1889. évi világkiállításra készült és az eredeti tervek szerint a kiállítás után lebontották volna.

Szerencsére ez nem így történt bár mai napig megosztja a franciákat: sokan szeretik, de sokan kimondottan utálják: becenevei is ezt tükrözik – egyesek „Csúfság”-nak hívják, mások „Öreg Hölgy”-nek.

Az erasmusos diákok kedvelt találkozóhelye, ha nincs semmilyen különösebb esti program, az Eiffel torony lábához kiülni egy üveg francia vörösborral, mindig jó megoldásnak tűnik. Az alatta ücsörgőket minden órában megörvendeztetik egy 5 perces fényjátékkal, amit általában hangos füttyögések és taps kísér.

A táncoló Párizs

A bátrabbak a toronytól nem messze akár tangózhatnak is, hiszen péntek esténként a helyiek élő zene mellett filmbeillő táncot lejtenek. Ennél romantikusabbat nehéz elképzelni. A táncos szokás nem csak a város ezen pontján jellemző. Egy másik kerületben a Szajna-parton kortól és nemzetiségtől függetlenül bárki csatlakozhat a salsázók vidám csoportjához. Sőt, a Place de la République-on szintén élő zenére középkori körtáncot járhatunk, ha kedvünk tartja.

Budapestnek lenne mit tanulnia a „hogyan varázsoljunk jó hangulatot az utcákra“ témában.

Törökország: az elitegyetem, ahol nem beszélnek angolul

Törökországi tartózkodásom hihetetlen kalandjai, avagy hogyan maradj életben a logika jelenlétének leghalványabb jele nélkül…

Már önmagában az az elhatározás, hogy szőke hajú-kék szemű európai lányként jelentkezzek az ERASMUS program keretein belül Törökországba, nem tűnt egy túl logikus, jól átgondolt lépésnek, de nagyon tetszettek a kurzusok, amiket lehetett választani a saját karomon belül, úgyhogy gondoltam egy merészet, és belevágtam. Igen, mondhatjuk, hogy meggondolatlan döntés volt és így jártam, ettől függetlenül muszáj megosztanom az utókorral a hibámból fakadó tapasztalataimat, hátha valakinek megkönnyítem ezzel az életét a későbbiekben. Ki tudja.

Sajnos, még a nyáron, a jelentkezés és a regisztráció alatt fellépett problémák elültettek bennem némi kételyt az egyetem normális működésével kapcsolatban, de eldöntöttem, nem volt mit tenni. Az történt ugyanis, hogy az előzetesen felajánlott és megígért angol kurzusokból egyet sem indítottak el. Amit kiutazásom előtt kb. három héttel tudtam meg, azt is véletlenül. De mégiscsak Erasmus, mégiscsak egy életre szóló tapasztalat, kapcsolatok ugyebár. Számítottam a kultúrsokkra, nem ért meglepetés.

Az egyetemen egy kezemen meg tudtam számolni az „angolul beszélő” professzorokat – itt az angoltudásba belevettem azokat is, akik általános iskolás szinten ki tudták nagy nehezen fejezni magukat (többek közt a saját koordinátorom a kommunikáció- és médiatudomány karon). A diákokon meg sem lepődtem. Mint később kiderült, többek között azért is törölték el azt a pár angol kurzust, mivel a diákok lázadtak az angol nyelvű órák ellen, mondván, hogy az ottani ESN Club tagjain kívül senki, és nem túlzom, tényleg senki nem beszélte a nyelvet. Az egyetem több mint 50.000 hallgatót számol, és a nevesebbek közé tartozik Törökországban…

(Az írást Kucsera Lilla küldte Isztambulból, köszönjük szépen)

Erasmus útikalauz diákoknak - Nottingham

Erasmus. Erasmus. Sokat ismételgettem, fontolgattam magamban ezt a szót és azt, hogy jelentkezzek-e a programra. Felmerültek bennem olyan kétségek, hogy vajon mennyire leszek képes helytállni idegen környezetben, hogyan tudok majd beilleszkedni egy másik kultúrába, és hogy miképp fogok boldogulni egyáltalán a családtól, barátoktól távol.

Mégis ez a sokat ismételgetett „Erasmus” szó elég csábító volt ahhoz, hogy minden kétségemet, félelmemet legyőzve jelentkezzek. Így most Nottinghamből oszthatom meg veletek tapasztalataimat, élményeimet az elkövetkező hónapokban. Kedvcsinálóként pedig íme egy kis videó Nottinghamről diákszemmel:

Kezdjük tehát az első kihívással, vagyis azzal, hogyan is jutottam el Budapestről Nottinghambe. Egyedül kellett megtennem ezt a több, mint 1000 km-es utat, ami egy 27 kg-s bőrönddel és egy 7 kg-s hátizsákkal nem volt egy sétagalopp. Mindenre felkészültem, amire csak lehetett: már otthon lefoglaltam a buszjegyet a reptérről Nottinghambe; megnéztem hol a buszállomás; hogyan jutok el a lakásig a buszállomásról, stb. És ekkor jött az, amire nem lehet felkészülni: tűzriadó a londoni reptéren. A személyzet azonnal megkezdte kiterelni az embereket a váróból. A tömegben pedig mindenki csomagokkal, bőrönddel megrakodva hömpölygött kifelé. Megjelentek a tűzoltók, rendőrök is, közben pedig a buszom indulási időpontja igen csak közeledett. Mit lehet ilyenkor csinálni? A „Galaxis útikalauz stopposoknak” című könyvből idézve „ne ess pánikba”. Így tehát igyekeztem egy kevésbé zsúfolt területre húzni a bőröndömet és várakoztam. Szerencsére kb. 20 perc után végre visszaengedték az embereket, én pedig mehettem rögtön a buszomhoz.

A buszra felszállva az egyik legnagyobb furcsasággal szembesültem, amivel az Angliába érkezők szoktak: a kormány a jobb oldalon van. Nehezen tudtam csak megszokni, hogy az út bal oldalán hajtottunk. Bár többsávos volt az út, sofőrünk előszeretettel tolt le mindenkit maga elől a középső sávból, amit villogással, káromkodással és dudálással is kísért. Mikor pedig félórás dugóba keveredtünk útfelújítás miatt, a vérnyomása már az egekben járt. Közel három óra utazás után azonban végre megérkeztem Nottingham buszállomására.

Itt találkoztam az újabb kihívással: eljutni a bérelt lakásig. Térképen már kinéztem, hogy melyik megállóból is indul a buszom (a 78-as), és a térkép is a telefonomon volt, valahogy azonban mégsem volt olyan könnyű megtalálni azt. Vagy 20 percet bolyongtam („ne ess pánikba”) mire sikerült odatalálnom. A megállóban biztos-ami-biztos alapon megkérdeztem egy nőt, hogy a busz megáll-e annál az utcánál, ami nekem kell, ám kissé meglepődve tapasztaltam, hogy nem érti az utca nevét az én kiejtésemmel. Végül azonban kiderült, hogy jó vonalra akarok felszállni. Szintén meglepődve tapasztaltam, hogy a buszon csak egy ajtón lehet fel- és leszállni. Egyébként csupa emeletes buszt lehet látni az utakon. Az utcanév és a helyes kiejtése ismét előkerült, mikor a buszról leszállva kértem útbaigazítást, másodjára azonban sokkal kevésbé ért váratlanul és hozott zavarba a dolog (az utca neve Peveril street, lehet gyakorolni igazi angol kiejtéssel :D). Az emberek egyébként mindenhol nagyon segítőkészek voltak, mosolyogtak., így végül „megfogyva bár, de törve nem” megérkeztem.