Stoppolás, lövöldözés, vér és terroristák - Törökországi tartózkodásom hihetetlen kalandjai, avagy hogyan maradj életben a logika jelenlétének leghalványabb jele nélkül, harmadik rész

A vége felé közeledve, túl egy vizsgaidőszakon, egy ciprusi kiruccanáson, egy Ayvalik és egy Eskisehir városába lenyomott stoppos túrán, valamint a kezdeti kultúrsokkon, azt kell hogy mondjam, már nem olyan az ittlét, mint a foghúzás. Bár a véleményem továbbra sem változott, és a rossz tapasztalatokból sem szenvedek hiányt, azt elmondhatom, hogy megerősödtek az itt kötött baráti kapcsolatok, ami azért elviselhetőbbé teszi az ember mindennapjait.

Törökországi tartózkodásom hihetetlen kalandjai, avagy hogyan maradj életben a logika jelenlétének leghalványabb jele nélkül _ 2. felvonás

Lilla első benyomásai után íme élménybeszámolójának folytatása:

Október – 2. hónap

Már jócskán október közepén jártunk, de az egyetem még mindig nem kezdődött el. Azt hiszem magunkban mindannyian egyre gondoltunk: bőven elég lett volna októberben kiutazni. A „Go back next week”-ek és az „After Byram”-ok között az idő végtelennek tűnt. Mivel török tudás híján nehezen boldogultunk a nagyvárosban, leginkább a kanapébasüppedés tette ki a napjaink nagy részét. Legalább megtanultam főzni. Jól főzni. Utazni nem igazán tudtunk, mivel az ösztöndíjunk még nem érkezett meg, a kis iparvároskában pedig nem volt túl sok látnivaló. Amúgy is a Byram miatt kihalt volt minden. Olyan ez nekik, mint nálunk a karácsony, csak egy egész hétig tart. A diákok hazautaznak a szüleikhez, összegyűl a rokonság, 1-2 tehenet feláldoznak az utcán, nagy a vigadalom ilyenkor. Az egyetem is üres, megvárják a Byram végét, majd komótosan hazaszállingóznak 1-2 héttel később. Ráérnek, nem sietnek ők sehová.

Egy kicsit az oktatásról, az órákról, ahogyan a saját és a többiek tapasztalataiból összemazsoláztam: az órák mindössze 50 percesek (jobb esetben), amit igen nehezen bírnak így is egy helyben végigülni. Mókás látni, hogy alig várják, hogy „kicsöngessenek”, mint a középiskolában, és már izegnek-mozognak, hangosan beszélgetnek 10 perccel a vége előtt. De még mókásabb, hogy a tanárok is ezt csinálják. Tényleg. Eddig 1-2 kivétellel minden órának úgy lett vége, hogy vagy elfáradt a tanár, vagy nagyon sürgősen meg kellett inni már azt a teát, vagy egyszerűen elunta magát, felállt és elment. Talán az órák kezdete még ennél is mókásabb, ugyanis, nem egyszer fordult elő, hogyha azt akartuk, hogy elkezdődjön, meg kellett keresni a tanárt az irodájában és külön megkérni, hogy jöjjön és tartson órát, jó lenne, ha már elkezdődne. Ha szerencsénk volt, akkor 20-30 perces késéssel befáradt, ha nem, akkor egyszerűen nem lett megtartva. És így teltek a hetek. Bementünk, és vagy volt óra, vagy nem. Vagy végig tartotta, vagy nem. Attól függött, milyen kedve volt neki és milyen a diákoknak. A prezentációt tartó diákok kalapból húzós módszerrel kerültek kiválasztásra, és a maximum átlagosan 5 diából álló wikipédiából kimásolt anyagot mondatról mondatra felolvasták. Megjegyzem, harmad-, negyedéves egyetemistákról beszélek. Ha esetleg kaptunk „házi feladatot”, az sem volt több mint 5-6 oldal, ami olykor közfelháborodást eredményezett. Szomorú volt azzal szembesülni továbbá, hogy amikor a tanár kihívott pár diákot a térképhez, hogy sorolják fel a szomszédos országokat, sajnos mindegyikük megbukott. A Business English névre keresztelt tárgynak igen csak nyomokban volt köze a business-hez. Leginkább, csak a neve miatt. Hangos felolvasás volt ugyanis gondosan összeválogatott nagyvilági hírekből, bekezdésről bekezdésre, melyek nem kerültek feldolgozásra, ha pedig mégis, akkor is kizárólag törökül. Meglepetésemre, általában az órák kezdetén el kellett mesélniük, hogy mi történt velük a héten. Angolul! A színvonal pedig: általános iskola, negyedik-ötödik osztály. Hozzáteszem, itt is negyedéves nemzetközi tanulmányok szakos hallgatókról volt szó. Egyszer megkérdeztem egy lányt, aki úgy-ahogy ki tudta fejezni magát angolul, hogy hol tanulta. Azt mondta, hogy lehet jelentkezni egy „felkészítő évre”, ahol elvileg angolul folynak az órák. Mikor visszakérdeztem, hogy miért csak elvileg, azt válaszolta, hogy kizárólag törökül tanulnak az egyéves angol felkészítő képzésen. Egy kellemes kis történettel zárnám az oktatás színvonalának ecsetelését, bár tudnám még folytatni sok oldalon keresztül. Felmerült ugyanis, hogy ha már ők nem fognak angolul megszólalni, hálásak lennénk, ha indítanának számunkra török nyelvtanfolyamot az egyetem keretein belül. Ez ugyanis a tavaszi félévesek számára garantált, nekünk miért ne lehetne. Összegyűlt egy kis tanács ennek a problémának a megvitatására, melyen az összes erasmusos diák, a dékán, a nemzetközi iroda vezetője, valamint az Erasmus koordinátorok is részt vettek. Megkértem az egyik magyar lányt, aki tudott törökül, hogy fordítsa le nekem, hogy hol járnak a megoldásban, a tanácskozás pedig arról ment, hogy járjon-e nekünk ingyen tea az egyetemi óráink alatt.

 (Az írást Kucsera Lilla küldte Törökországból, köszönjük szépen!)

“Munkatársaink”

Kis térképes összefoglaló, ki honnan jelenti a kultúraközi jelenségeket, a hiányzók vagy még-nem-írtak feltöltése folyamatban.

Z.

Törökország: az elitegyetem, ahol nem beszélnek angolul

Törökországi tartózkodásom hihetetlen kalandjai, avagy hogyan maradj életben a logika jelenlétének leghalványabb jele nélkül…

Már önmagában az az elhatározás, hogy szőke hajú-kék szemű európai lányként jelentkezzek az ERASMUS program keretein belül Törökországba, nem tűnt egy túl logikus, jól átgondolt lépésnek, de nagyon tetszettek a kurzusok, amiket lehetett választani a saját karomon belül, úgyhogy gondoltam egy merészet, és belevágtam. Igen, mondhatjuk, hogy meggondolatlan döntés volt és így jártam, ettől függetlenül muszáj megosztanom az utókorral a hibámból fakadó tapasztalataimat, hátha valakinek megkönnyítem ezzel az életét a későbbiekben. Ki tudja.

Sajnos, még a nyáron, a jelentkezés és a regisztráció alatt fellépett problémák elültettek bennem némi kételyt az egyetem normális működésével kapcsolatban, de eldöntöttem, nem volt mit tenni. Az történt ugyanis, hogy az előzetesen felajánlott és megígért angol kurzusokból egyet sem indítottak el. Amit kiutazásom előtt kb. három héttel tudtam meg, azt is véletlenül. De mégiscsak Erasmus, mégiscsak egy életre szóló tapasztalat, kapcsolatok ugyebár. Számítottam a kultúrsokkra, nem ért meglepetés.

Az egyetemen egy kezemen meg tudtam számolni az „angolul beszélő” professzorokat – itt az angoltudásba belevettem azokat is, akik általános iskolás szinten ki tudták nagy nehezen fejezni magukat (többek közt a saját koordinátorom a kommunikáció- és médiatudomány karon). A diákokon meg sem lepődtem. Mint később kiderült, többek között azért is törölték el azt a pár angol kurzust, mivel a diákok lázadtak az angol nyelvű órák ellen, mondván, hogy az ottani ESN Club tagjain kívül senki, és nem túlzom, tényleg senki nem beszélte a nyelvet. Az egyetem több mint 50.000 hallgatót számol, és a nevesebbek közé tartozik Törökországban…

(Az írást Kucsera Lilla küldte Isztambulból, köszönjük szépen)