Albánia? Ez most komoly?

Üres a hűtő, mint egy albán közért – szólt a szockóbeli magyar mondás. És valóban, sokaknak még mindig az áruhiány, a nyomor és a bűnözés urik be Albániáról, mondjuk a képzeletbeli asszociációs dobogó első helyét most már inkább a Budapesten gombamódra szaporodó, gigantikusra puffasztott péksütiket áruló albán pékségek vették át.

Egy baráti társaságunkkal, amelyik már nagyon unta Görögországot, és valami non-européer kalandra vágyott, nekivágtunk az 1200 kilométeres útnak Albánia felé. A non-européer kalandot mondjuk már önmagában buszunk piros-fehér-zöld festése és a hosszú szerb útszakasz kombója is biztosíthatta volna, ellenben – meglepő módon – Albániában nagyon kedveltek minket ezért.

Mosolyogtak, integettek, haverkodtak, szóval van egy zug ott épphogy-Európában, ahol nem utálják elvből a magyarokat, és ez is valami. Később utánaolvastam, és elvileg a közös szerbutálat mellett ebben szerepet játszik az is, hogy szép emlékeik között tartják számon Hunyadiékat és az egykori Osztrák-Magyar Monarchiát is.

Ami Albániát illeti, maga a megtestesült kétarcúság. Az utak a németekét megszégyenítően jók, az egészségügyi ellátásukhoz (egy társunk rosszulléte miatt sajnos láttunk közelről kórházat is) képest viszont a magyar kórházak mintha a NASA-tól kapták volna első kézből a technológiai hátteret.
Rengeteg az óriási, újépítésű ház, és olyan kávézók, bárok, amelyek a francia tengerparton is megállnák a helyüket, beleértve a kiszolgálást is (alább random teraszos hely).

Ugyanakkor a lebontott épületek sittjét például nem szeretik elhordani, amitől az egész olyan, mint egy gazdag kölök szobája, aki nem hajlandó rendet tartani (és takarítani sem) - éppen ezért, ha a tenger a célpont, kerüljétek a nagyvárosok közelét is. Az alábbi kép a városi strandtól húsz méterre készült:

Mi Vlorét választottuk, és hát még az sem tudott eléggé kicsi lenni, úgyhogy kénytelenek voltunk néhány kilométerrel arrébb menni, ha strandolni akartunk. Ott viszont teljesen rendben volt minden.

Bár a tengeren kívül is van elég látnivaló, középkori török, sőt ókori római romok, de például a hegyvidék is sok helyen simán vetekszik a montenegróival. Na meg ott van az a néhány százezer bunker, amellyel Enver Hodzsa – ő az albán Kádár János és Rákosi egyben – telerakta az országot, mivel egyszerre rettegett a szovjetektől, Jugoszláviától, az olaszoktól és a görögöktől. Ezek sokféleképpen hasznosultak azóta, iskolaudvari játéktól kezdve vidéki fiatalok alkalmi légyottjainak helyszínén át egészen az intravénás droghasználók zugjaiig, de a városokban biztosan lett étterem, kocsma, “hotel” vagy akármi is belőle. Mi a vidéki verziót fotóztuk le:

Ami még talán fontos, hogy magyar szemmel – még diákszemmel is – nevetségesen olcsó minden, néhány fájó kivétellel (sör). A legmenőbb vlorei étteremben sem sikerült 1500 leknél (mondjuk 3000 forint) többet elverni fejenként, pedig tényleg igyekeztünk, közben pedig ingyen hozták nekünk a rakit, a kiváló helyi pálinkát, sőt még elvitelre is odaadtak egy üveggel.

Az albánok egyébként is nagyon kedves és vendégszerető emberek – és ne a mézesmázos bazári arab vendégszeretetre gondoljunk –, ugyanakkor akadt egy igen kellemetlen kalandunk is a kiváló albán kismaffiával, de erről majd legközelebb.

Z.

Miért pont Leuven?

Azt mondják, nincsenek véletlenek. Az Erasmus pályázatom beadási határideje előtti pár napban, amikor már kipécéztem minden szóba jöhető külföldi egyetemet és a sorrend is összeállt a fejemben, elutaztam Belgiumba meglátogatni az unokatestvéremet, aki akkor az Európa Parlamentben dolgozott. Éppen farsangi időszak volt és egy magyar delegációs, farsangi fánkos buliban megismerkedtem egy lánnyal, aki ódákat zengett nekem Leuvenről, ugyanis a diákévei alatt ő is itt töltött egy szemesztert a Corvinus Egyetemen keresztül. Már Belgiumból elkezdtem kutatni Leuven után, annyira felkeltette az érdeklődésemet, majd hazautazásom után meg is változtattam a sorrendemet: a német egyetemek elé végül első helyre írtam be a Leuveni Katolikus Egyetemet.

Mondanom sem kell, hogy a lehető legjobb döntés volt, hogy végül ide jöttem. Bár a szakom képzésével nincs teljesen összhangba az itteni képzés (ami ennek megfelelően fél év csúszást jelent), minden szempontból megéri. Ez a hely maga az interkulturális kommunikáció szakirány paradicsoma, egy igazi pezsgő, nemzetközi környezet magas színvonalú egyetemi oktatással, rengeteg kultúra találkozásával és a történelmi Belgium bájával.

A mai Leuven százezer lakosának mintegy fele diák, ebből pedig hétezer külföldi, mondhatni egy igazi egyetemi város. A nagy múltú Leuveni Katolikus Egyetemet 1425-ben alapították, ebben az időszakban virágzott a város, aminek ma is láthatjuk a nyomait. Eredetileg egy posztókereskedő házban kapott helyet az első egyetemi épület, majd folyamatosan bővült a képzés, egyre több épületre, karra volt szükség, ma már szinte az az ember érzése, hogy minden az egyetemistákat, az egyetemet szolgálja ki a városban. Csodálatos történelmi épületek, macskaköves, szűk utcák, szép templomok és persze tömérdek bár található Leuvenben. Sajnos az első és a második világháború is nyomot hagyott a városon: a híres Egyetemi könyvtár kétszer is sérült, de számos lakóház és a Szent Péter templom is magán hordozza a sebeket, amiket azóta már az idő és a helyreállítási munkálatok begyógyítottak.

(Az írást Bakos Zsófi küldte Leuvenből, köszönjük Neki!)

York

Nottinghammel ellentétben, York hagyományosabb brit kisváros, melyet gyakran a „templomok városa”-ként is emlegetnek. A becenevéhez híven rengeteg templom található itt, a leggyönyörűbb pedig a yorki katedrális, mely Észak-Európa legnagyobb gótikus katedrálisa. Sajnálatos módon itt éppen diplomaátadási ünnepség folyt, így nem lehetett bemenni.

Ezen kívül is rengeteg történelmi épület és építmény maradt fent, melyet érdemes meglátogatni, így például a középkori városfal vagy a Clifford Torony. A szűk kis utcák és tradicionális házak pedig így karácsony közeledtével igazán egyedi és hangulatos díszítést kaptak: a házak oldalán díszelgő kis karácsonyfákat. 

Erasmusosként Budapesten

Legújabb, hetente jelentkező rovatunkban budapesti erasmusosokat kérdezek meg tapasztalataikról, benyomásaikról, érzéseikről.

Első interjúalanyom

Beatriz Estrada,

politikatudományt hallgat MA-n a Corvinuson,

és Mexikóvárosból érkezett.

Buda vagy Pest?

Pest

Budapest nappal vagy éjszaka?

mindkettő

Szimpla vagy Instant?

Szimpla

Városliget vagy Margit-sziget?

Margit-sziget

Meleg vagy hideg Budapesten?

mindkettő, minden évszakban más és más arcát mutatja

Mi hiányzik a leginkább BP-ből?

Néhány mexikói étel, mint például a tortillas, és most, hogy orvoshoz kellett mennem, hiányzik a mexikói kultúra és a spanyol nyelv, amiktől biztonságban érzem magam

Mit szeretsz a leginkább BP-(b)en?

Az épületek, és sétálni a Duna mellett

Mi a kedvenc magyar szavad?

„kozinam”

Melyik a kedvenc budapesti hidad?

A Corvinus melletti

Mondj pár szót a magyarokról!

Mély és nosztalgikus emberek

Ha BP egy állat lenne, melyik lenne szerinted?

Sas: Buda és Pest a szárnyai ennek a fenséges madárnak

Mi a legnagyobb hasonlóság Budapest és Mexikóváros között?

A kézművesség és a gasztronómia fontossága nagyon hasonlóak.

Mit érzel a legnagyobb különbségnek Budapest és Mexikóváros között?

Szeretem az itteni közlekedést, mert sokkal szervezettebb, és annak ellenére, hogy nem beszélsz magyarul, ki tudod találni merre-hogyan-hány méter. Ez Mexikóban elég kaotikus, és a tájékozódáshoz muszáj beszélned spanyolul az esetek nagy többségében, valamint jelzések sem nagyon vannak. Budapest egy nagyon modern város, imádom az éttermeit és az éjszakai életét. Több az érzelmi indíttatású tüntetés, mint a latinoknál, ami meglepő, ugyanakkor olykor a magyarok kevésbé nyitottak és szívélyesen üdvözlőek, mint a mexikóiak. A probléma az, hogy a mexikóiak túlságosan is szívesen fogadják a külföldieket, így mi is ezt várjuk el fordított szituációban, ugyanakkor megértjük a kulturális különbségeket.

Voltál már Magyarországon vidéken? Milyen benyomásaid voltak?
Nem voltam még.

Dióhéjban az angliai oktatásról

Egy kedves ismerősöm, Emese, kint él Londonban és akárhányszor hazajön, mindig lelkesen mesél arról, hogy mennyire más a kinti oktatási rendszer, mint az itthoni. Megkértem, hogy meséljen nekem erről, hogy megoszthassam Veletek.

Az általános oktatás 4 éves kortól kezdődik. Az első két év a ’pre-school’, ami hasonló, mint az itthoni óvoda, egyfajta előkészítő, ami 2 évig tart. Utána jön a ’primary school’, ami a kinti megfelelője az alsó tagozatnak. Ezután következik a ’secondary school’, ami 16 éves korig tart. Ha valaki nem a ’secondary school’-t választja, mehet úgynevezett ’sixthform’-ba is, ami 12-18 éves korig tart. A ’secondary school’-ban 16 évesen le kell tenni a GCSE-t (General Certificate of Secondary Education), aminek a magyar megfelelője az érettségi. A GCSE-t öt tárgyból kell letenni, és olyan kötelező tárgyaknak kell benne szerepelnie, mint például a matek.

Ha sikeres GCSE vizsgát tett valaki, akkor választhat, hogy dolgozni megy vagy tovább a college-ba ’A’ level-re vagy BTEC képzésre. Az egyetemre való bekerülés feltétele, hogy a tanuló 3 darab sikeres ’A’ level vizsgát tegyen le. A BTEC szakmai képzést ad, és a szakoknak megfelelően 1-2-3 évig tarthat, illetve különböző számú ’A’ level vizsgát biztosít a végén.

Emese jelenleg a Kingston College-ba jár BTEC Level 3 Extended Diploma in ’Art and Design’ szakra, ami 2 éves, és 3 darab ’A’ level vizsgát ad a végén. Ennek az ’Art and Design’ szaknak az a lényege, hogy a hallgató sokféle művészettel és technikával ismerkedjen meg, majd ezek alapján szakosodjon a második évben. Ebben az évben 55 tanuló kezdett ezen a szakon és 3 osztályra vannak elosztva. Az órák általában 1,5-2 órásak és köztük 30, illetve 60 perces szünetek vannak. Az iskola technikailag nagyon jól felszerelt, a különböző helyiségekbe és az iskolába is csak mágneses kártyával lehet belépni. A college nagyon komolyan veszi, hogy csak egy folyosó a hallgató és az egyetem vagy munkahely között, ezért nagyon támogatóak a hallgatók távoli terveivel kapcsolatban.

Emese összességében nagyon pozitívan nyilatkozott erről a rendszerről és saját szakjáról. Az ’Art and Design’ szakon a hallgatók szabadon engedhetik a kreativitásukat. A képeken Emese munkáit láthatjátok, ezúton is sok sikert kívánunk Neki! :)

Kulturális dimenziók - finomságok ínyenceknek

Ahogy megígértük, időnként jelentkezünk néhány olyan cikkel, amely segít megérteni, hogy erasmusos és nem erasmusos hőseink miért szembesültek azokkal a jelenségekkel, amelyekről írásaink többsége szólt.

Törökországi tartózkodásom hihetetlen kalandjai, avagy hogyan maradj életben a logika jelenlétének leghalványabb jele nélkül _ 2. felvonás

Lilla első benyomásai után íme élménybeszámolójának folytatása:

Október – 2. hónap

Már jócskán október közepén jártunk, de az egyetem még mindig nem kezdődött el. Azt hiszem magunkban mindannyian egyre gondoltunk: bőven elég lett volna októberben kiutazni. A „Go back next week”-ek és az „After Byram”-ok között az idő végtelennek tűnt. Mivel török tudás híján nehezen boldogultunk a nagyvárosban, leginkább a kanapébasüppedés tette ki a napjaink nagy részét. Legalább megtanultam főzni. Jól főzni. Utazni nem igazán tudtunk, mivel az ösztöndíjunk még nem érkezett meg, a kis iparvároskában pedig nem volt túl sok látnivaló. Amúgy is a Byram miatt kihalt volt minden. Olyan ez nekik, mint nálunk a karácsony, csak egy egész hétig tart. A diákok hazautaznak a szüleikhez, összegyűl a rokonság, 1-2 tehenet feláldoznak az utcán, nagy a vigadalom ilyenkor. Az egyetem is üres, megvárják a Byram végét, majd komótosan hazaszállingóznak 1-2 héttel később. Ráérnek, nem sietnek ők sehová.

Egy kicsit az oktatásról, az órákról, ahogyan a saját és a többiek tapasztalataiból összemazsoláztam: az órák mindössze 50 percesek (jobb esetben), amit igen nehezen bírnak így is egy helyben végigülni. Mókás látni, hogy alig várják, hogy „kicsöngessenek”, mint a középiskolában, és már izegnek-mozognak, hangosan beszélgetnek 10 perccel a vége előtt. De még mókásabb, hogy a tanárok is ezt csinálják. Tényleg. Eddig 1-2 kivétellel minden órának úgy lett vége, hogy vagy elfáradt a tanár, vagy nagyon sürgősen meg kellett inni már azt a teát, vagy egyszerűen elunta magát, felállt és elment. Talán az órák kezdete még ennél is mókásabb, ugyanis, nem egyszer fordult elő, hogyha azt akartuk, hogy elkezdődjön, meg kellett keresni a tanárt az irodájában és külön megkérni, hogy jöjjön és tartson órát, jó lenne, ha már elkezdődne. Ha szerencsénk volt, akkor 20-30 perces késéssel befáradt, ha nem, akkor egyszerűen nem lett megtartva. És így teltek a hetek. Bementünk, és vagy volt óra, vagy nem. Vagy végig tartotta, vagy nem. Attól függött, milyen kedve volt neki és milyen a diákoknak. A prezentációt tartó diákok kalapból húzós módszerrel kerültek kiválasztásra, és a maximum átlagosan 5 diából álló wikipédiából kimásolt anyagot mondatról mondatra felolvasták. Megjegyzem, harmad-, negyedéves egyetemistákról beszélek. Ha esetleg kaptunk „házi feladatot”, az sem volt több mint 5-6 oldal, ami olykor közfelháborodást eredményezett. Szomorú volt azzal szembesülni továbbá, hogy amikor a tanár kihívott pár diákot a térképhez, hogy sorolják fel a szomszédos országokat, sajnos mindegyikük megbukott. A Business English névre keresztelt tárgynak igen csak nyomokban volt köze a business-hez. Leginkább, csak a neve miatt. Hangos felolvasás volt ugyanis gondosan összeválogatott nagyvilági hírekből, bekezdésről bekezdésre, melyek nem kerültek feldolgozásra, ha pedig mégis, akkor is kizárólag törökül. Meglepetésemre, általában az órák kezdetén el kellett mesélniük, hogy mi történt velük a héten. Angolul! A színvonal pedig: általános iskola, negyedik-ötödik osztály. Hozzáteszem, itt is negyedéves nemzetközi tanulmányok szakos hallgatókról volt szó. Egyszer megkérdeztem egy lányt, aki úgy-ahogy ki tudta fejezni magát angolul, hogy hol tanulta. Azt mondta, hogy lehet jelentkezni egy „felkészítő évre”, ahol elvileg angolul folynak az órák. Mikor visszakérdeztem, hogy miért csak elvileg, azt válaszolta, hogy kizárólag törökül tanulnak az egyéves angol felkészítő képzésen. Egy kellemes kis történettel zárnám az oktatás színvonalának ecsetelését, bár tudnám még folytatni sok oldalon keresztül. Felmerült ugyanis, hogy ha már ők nem fognak angolul megszólalni, hálásak lennénk, ha indítanának számunkra török nyelvtanfolyamot az egyetem keretein belül. Ez ugyanis a tavaszi félévesek számára garantált, nekünk miért ne lehetne. Összegyűlt egy kis tanács ennek a problémának a megvitatására, melyen az összes erasmusos diák, a dékán, a nemzetközi iroda vezetője, valamint az Erasmus koordinátorok is részt vettek. Megkértem az egyik magyar lányt, aki tudott törökül, hogy fordítsa le nekem, hogy hol járnak a megoldásban, a tanácskozás pedig arról ment, hogy járjon-e nekünk ingyen tea az egyetemi óráink alatt.

 (Az írást Kucsera Lilla küldte Törökországból, köszönjük szépen!)