"Csokit, vagy csalunk" - Halloween Nottinghamben

Már szeptember közepe óta kerülgetem a boltok sorai között a gumipókokat, üstöket, felpróbáltam számtalan parókát, és szörnymaszkot, ma azonban végre aktuálissá vált, hogy beöltözzön a város, minthogy Halloween, Mindenszentek nagy jelentőséggel bír az angolszász országokban. Én ma tudtam meg, hogy az ünnep eredetileg ősi kelta hagyományokból táplálkozik. Kíváncsi vagyok hány kisgyerek fogja a küszöbünket ostromolni, vagy kivételesen örülhetünk, hogy nem működik a csengőnk.

Budapest – második felvonás

Első posztunkban összegyűjtöttünk Nektek pár általános dolgot arról, hogy milyennek látjuk a hazánkban tartózkodó külföldieket. Íme a folytatás.

1. Nem bámulnak

Ha egy jól öltözött (vagy éppen nem szokványosan felöltözött) külföldi jön velünk szemben az utcán, megnézzük. Ő pedig pillantást sem vetve ránk halad tovább. Így van ez például a metrón is. Ha külföldi hangokat hallunk, akaratlanul is odanézünk és elkezdjük figyelni őket. Ők nem teszik ezt velünk. Érdekes tulajdonsága ez a magyaroknak.

2. Szórakozás

Amíg mi az olcsóbb sört vagy bort kérjük egy szórakozóhelyen, addig ők a jóval drágábbat. Plusz egy pálinkát. Nagyon örülünk, hogy ízlik nekik, de azért egyetemistaként ilyenkor egy kicsit összeszorul a szívünk. A budapesti szórakozóhelyek tele vannak külföldiekkel, akik természetesen ott is nagyon hangosak. Muszáj megemlítenem a minden év augusztusában megrendezésre kerülő Sziget Fesztivált, ahol szinte csak idegen szavakat/sikoltásokat/kiabálásokat hallunk abból kifolyólag, hogy nagyon jól érzik magukat. Tudnak élni.

 

3. Mosolygósak

A külföldiek véleményem szerint sokkal mosolygósabbak. Mondjuk egy ilyen szuper városban, mint Budapest, ez nem is meglepetés. Nyilván egy külföldi utazás alkalmával mindenki mosolygósabb, de tény, hogy kevés magyar mosolyt látni. Azt ne firtassuk miért, inkább vegyünk példát az „idegenekről”.

4. Jobban beszélnek angolul

A többségük. De ha csak a volt munkahelyemre, vagy egy jelenlegi tanórámra gondolok (ahol külföldiek is vannak) azt kell megállapítanom, hogy bátrabban kezdeményeznek beszélgetést, folyékonyabban beszélnek, nagyobb szókinccsel és helyesebben. Ez nekünk viszont jó, mert sokat tanulhatunk tőlük.

Párizs – Budapestnek lenne mit tanulnia

Párizsi Erasmusosként az első bejegyzést a város jelképével, a közhelyes és klisé szerű Eiffel toronnyal kezdem, hiszen Párizs maga is egy közhely. Sokan tudjátok, hogy a 324 méter magas vasóriás az 1889. évi világkiállításra készült és az eredeti tervek szerint a kiállítás után lebontották volna.

Szerencsére ez nem így történt bár mai napig megosztja a franciákat: sokan szeretik, de sokan kimondottan utálják: becenevei is ezt tükrözik – egyesek „Csúfság”-nak hívják, mások „Öreg Hölgy”-nek.

Az erasmusos diákok kedvelt találkozóhelye, ha nincs semmilyen különösebb esti program, az Eiffel torony lábához kiülni egy üveg francia vörösborral, mindig jó megoldásnak tűnik. Az alatta ücsörgőket minden órában megörvendeztetik egy 5 perces fényjátékkal, amit általában hangos füttyögések és taps kísér.

A táncoló Párizs

A bátrabbak a toronytól nem messze akár tangózhatnak is, hiszen péntek esténként a helyiek élő zene mellett filmbeillő táncot lejtenek. Ennél romantikusabbat nehéz elképzelni. A táncos szokás nem csak a város ezen pontján jellemző. Egy másik kerületben a Szajna-parton kortól és nemzetiségtől függetlenül bárki csatlakozhat a salsázók vidám csoportjához. Sőt, a Place de la République-on szintén élő zenére középkori körtáncot járhatunk, ha kedvünk tartja.

Budapestnek lenne mit tanulnia a „hogyan varázsoljunk jó hangulatot az utcákra“ témában.

Nottingham-i Kisokos, Part2

Időjárás:

Szeptember végén még sok volt a napsütés, október beköszöntével azonban egyre jobban lehűlt az idő, és sajnálatos módon az utóbbi napokban az eső is esett. Összességében elmondható, hogy az időjárás eléggé változékony, így érdemes rétegesen öltözködni, mert míg délelőtt eshet, délutánra már ragyogó napsütés is lehet, vagy épp fordítva.

Közlekedés:

Még mindig nehéz megszokni, hogy a kocsik az út baloldalán közlekednek, vagy hogy a sofőrt a jobb oldalon kell keresni. Ez főleg az átkelésnél okoz gondot, észben kell ugyanis tartani, hogy melyik oldalon melyik irányból jöhet jármű. Érdekes, hogy a gyalogosok számára kitett közlekedési lámpák sokszor - a nálunk megszokottól eltérően -, nem szemközt/az út túloldalán találhatók, hanem közvetlenül mellettünk.

Végül pedig: Jó, ha tudod!

A konnektor eltérő az európaitól, így mindenképp szükség van átalakítóra ahhoz hogy használni tudd az elektromos készülékeidet. Ezt itt is megvásárolhatod, nekünk hosszas keresgélés után, végül az 1 fontos boltban sikerült találnunk ilyet. Érdekesség, hogy a fürdőszobában egyáltalán nincs konnektor biztonsági okokból.

“Munkatársaink”

Kis térképes összefoglaló, ki honnan jelenti a kultúraközi jelenségeket, a hiányzók vagy még-nem-írtak feltöltése folyamatban.

Z.

Multikulturalitás a köbön

London messze földön híres kulturális sokszínűségéről, mindenki el- és befogadásáról, valamint arról, hogy bárki bárki mellett képes eléldegélni. Míg 2007-ben még én is felfigyeltem arra, ha a londoni metrón több fekete bőrű ült körülöttem, mint fehér, ma már fel sem tűnik. Ott. Itthon még mindig előfordul, hogy az emberek mobiljukból felpillantva hosszú másodperceken keresztül bámulnak rá.

És ez a fekete bőrűeknek is feltűnik, mint megtudtam egy nottinghami művészeti galériában. A kedves, nyitott, laza fekete bőrű festőművész hölgy elmesélte, hogy mikor jó pár éve Budapesten járt, nem kerülhette el a figyelmét a rá szegeződő szempárok sokasága, mikor felszállt egy-egy közlekedési eszközre. De legalább nálunk azt érezhette, hogy egyedi és különleges. És ő ennyivel le is zárta: „de hát én szeretek különleges lenni”.

Zsepi vagy nem zsepi – ez itt nem kérdés

Az interkulturális sokk abszolút tetőpontja, vigyázat, csak erős idegzetűeknek!

...habár már kezdek immunis lenni rá. Nem tudom milyen taggel lehetne ellátni ezt a jelenséget, mindenesetre muszáj megosztanom. Habár a boltokban széles a választék papírzsebkendő terén is, becslésem szerint az angol populáció cca. 99%-a, (habár empirikus tapasztalataim Nottinghamre korlátozódnak) sajnos nem ismeri azt.

A férfiak köpködnek, szörcsögnek, a nők szipognak. Hangosan. Feltűnően. Mindenhol. Borzasztó. Eljátszottam már többször a gondolattal, hogy megkínálok valakit egy csomaggal. Kíváncsi lennék a reakciókra. De ez a jelenség itt senkit sem zavar. Toleránsak az emberek – de nem empatikusak.

Nemrég olvastam ezzel kapcsolatban az egyik órámra (Mirror on the Wall: Exploration of Identity and Selfhood) egy tanulmányt. A címe The Evidence for Generation Me and Against Generation We volt. A cikk az individualista, énközpontú attitűd előretöréséről szól a fiatalok körében. Ezt összefüggésbe hozták a toleranciával, illetve a merev társadalmi szabályok elutasításával, mint támogató tényezőkkel. 

Most már mindent értek.

Budapest I.

A Crosscultie blog Erasmuson tartózkodó társaink interkulturális élményeiről számol be.  Arra gondoltunk, hogy akik itthon maradtak, ők pedig budapesti interkulturális élményeiket fogják megosztani veletek.  Első Budapestről szóló bejegyzésünk arról szól, hogy milyennek látjuk a hazánkban tartózkodó külföldieket.

1.      Egyre többen vannak

Mivel az Andrássy úthoz közel lakom, így elkerülhetetlen, hogy külföldi hangokat halljak. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy nem csak az én környékemen lett több a külföldi hangok száma, hanem mindenhol. Többen vannak a tömegközlekedési eszközökön, a boltokban vagy a szórakozóhelyeken. Ennek csupán az az oka, hogy Budapest egyre vonzóbb város lett, egyes weboldalak szerint a világ második  legjobb városa.

2.      Hangosak

Mivel egyre többen vannak, egyre nagyobb „zajt csapnak”. Ez a dolog szinte még  elhanyagolható, de az már nem, hogy kiabálva beszélgetnek egymással. Ez a dolog zavaró lehet, de lássuk be, hogy mi is bátrabban beszélünk hangosabban egy idegen országban.
Az idegen ajkúak nem csak az utcán hangosak, hanem például a szomszéd lakásban is. Óriási hangerővel beszélgetnek, óriási hangerővel hallgatják a zenét, és természetesen ezeket nyitott ablaknál teszik. Szerencsére ezek nem mindennaposak, és éjjel ők is alszanak.

3.      Korán kelnek

A magyarokra köztudottan jellemző, hogy korán kelnek.  Az itt tartózkodó külföldiekre ez szintén jellemző, ahogy én látom. Nem egyszer láttam már térképet markolva közlekedő turistákat reggel 7 (!) órakor az Andrássy úton. Én munkába igyekeztem, ők pedig valószínű a Hősök terére. Az előbb már említett külföldi szomszédommal is találkoztam már az ajtórácson keresztül. Én épp csak kinéztem, hogy milyen az időjárás, ő már utcai ruhába felöltözve hozta magával a piaci árukkal megpakolt kosarát. Irigylem az energikusságukat.

Nottingham-i Kisokos, Part1

Az első heteken túl, úgy gondoltam itt az ideje, hogy kicsit jobban górcső alá vegyük a várost. Fogadjátok tehát szeretettel – ha lehet úgy mondani –, ezt a „nottinghami kisokost”, amelyben minden megtalálható, amit csak tudni érdemes :)

Egyetem:

A Nottingham Trent Universitynek több campusa is van a városban. Az én óráim a City Campuson vannak. A tantermek igazán modernek, a székek nagyon kényelmesek (!), több terem is a kisebb csoportokban való munkához van berendezve. Ami furcsa, hogy sok épületben a belépéskor a diákunkat le kell húzni, mintha csak metrókapu lenne. 

Fresher’s week:

Az első tanítási napot megelőző 1-1,5 héten rengeteg a beilleszkedést, tanulást és úgy összességében az egyetemmel/szakkal való megismerkedést segítő eseményt szerveznek. Ami nagyon tetszett, hogy többször is hangsúlyozták a támogatást, illetve azt, hogy tudatosan a diploma megszerzése utáni életre készítenek fel. Nem beszélve a menő gólyacsomagról :)

Goose fair:

Vagyis „Liba vásár”, amelynek már 700 évre visszanyúló hagyománya van. Mára már búcsúvá avanzsált rengeteg emberrel, kirakodó árussal és mindenféle felülős/beülős játékkal.

Helyi furcsaságok:

Az egyik legfurcsább dolog az ablakba tett kivágott papírfejek, melyek legtöbbször hírességeket ábrázolnak, mint például Johny Depp. A másik dolog, amit megdöbbenve olvastam, hogy külön telefonvonalat, illetve weboldalt működtetnek arra, hogy a parkban kutyájuk után fel nem takarító gazdikat „jelentsék” az önkormányzatnak. Végül pedig a kilincs alakú wc-lehúzó áll a listám 3. helyén.

Udvariaskodás, buszon, boltban, bárhol – Nottingham

Ha valaki leszáll a buszról, megköszöni az útját a buszsofőrnek. Minden egyes ember, egyenként Thank You-zik, libasorba egymás után, ahogy azt megszokhattuk tőlük. Végállomáson leszállni utolsóként kész agyrém. Érdekes, még az Intercultural Communication tanárom, Donna is megemlítette: gondoljunk csak bele, milyen megterhelő lehet minden egyes köszönetnyilvánításra reagálni valamit. De ha az egyik utas véletlenül nem köszönne, akkor mekkora felháborodás lenne, magában az a buszsofőr illetlennek nyilvánítaná az embert.

Ezt a fajta udvariaskodást észrevettem már számtalan helyzetben. Boltban, utcán, iskolában. Folyamatosan elnézést kérnek. Nekik mész véletlenül, ők fognak ’Sorry-t’ mondani. Hogy miért? Órán erre is megkaptuk a választ. Hogy védjék saját arculatukat. Persze ezt nem itt hallottam először.

Emlékeztek Ting-Toomey 1988-as arculatmentés elméletére?

Arculatnak hívja énképünk társas helyzetben való kivetítését, a nyilvánosság számára megjelenített énünk, ahogy szeretnénk, hogy a másik lásson bennünket. Felhívta a figyelmet arra is, hogy kulturális közegünk erősen meghatározza, milyen az arculatfenntartásunk típusa, és hogyan kezelünk konfliktusokat. Az elmélet a kollektivista és individualista kultúrák közötti különbségen alapul, és kapcsolódik hozzá még Edward T. Hall kontextus függő kultúráinak megkülönböztetése is. Ezek mentén a kulturális különbségek mentén találta ki Ting-Toomey az ő észrevételeit.

Az angolok tipikusan arculatmentők. Nem kerülnek konfliktusba, mert nem hagyják, hogy kialakuljon. Inkább elnézést kérnek, azokért a dolgokért is, amik nem az ő hibájuk. Érdekes, mert Ting-Toomey ezt a stílust a kollektivista társadalmak technikájaként írja, míg én inkább mondtam volna erre a nemzetre azt, hogy individualista.

Ebből a helyzetből is tisztán látszik a már előbb említett kinti tanárom sokat említett mondata: Neither black, nor white, vagy legyünk kritikusak, vizsgáljunk felül mindent nyugodtan, és kérdezzünk, mert ’No question is a stupid question….’

Nálatok ez hogy megy?

Törökország: az elitegyetem, ahol nem beszélnek angolul

Törökországi tartózkodásom hihetetlen kalandjai, avagy hogyan maradj életben a logika jelenlétének leghalványabb jele nélkül…

Már önmagában az az elhatározás, hogy szőke hajú-kék szemű európai lányként jelentkezzek az ERASMUS program keretein belül Törökországba, nem tűnt egy túl logikus, jól átgondolt lépésnek, de nagyon tetszettek a kurzusok, amiket lehetett választani a saját karomon belül, úgyhogy gondoltam egy merészet, és belevágtam. Igen, mondhatjuk, hogy meggondolatlan döntés volt és így jártam, ettől függetlenül muszáj megosztanom az utókorral a hibámból fakadó tapasztalataimat, hátha valakinek megkönnyítem ezzel az életét a későbbiekben. Ki tudja.

Sajnos, még a nyáron, a jelentkezés és a regisztráció alatt fellépett problémák elültettek bennem némi kételyt az egyetem normális működésével kapcsolatban, de eldöntöttem, nem volt mit tenni. Az történt ugyanis, hogy az előzetesen felajánlott és megígért angol kurzusokból egyet sem indítottak el. Amit kiutazásom előtt kb. három héttel tudtam meg, azt is véletlenül. De mégiscsak Erasmus, mégiscsak egy életre szóló tapasztalat, kapcsolatok ugyebár. Számítottam a kultúrsokkra, nem ért meglepetés.

Az egyetemen egy kezemen meg tudtam számolni az „angolul beszélő” professzorokat – itt az angoltudásba belevettem azokat is, akik általános iskolás szinten ki tudták nagy nehezen fejezni magukat (többek közt a saját koordinátorom a kommunikáció- és médiatudomány karon). A diákokon meg sem lepődtem. Mint később kiderült, többek között azért is törölték el azt a pár angol kurzust, mivel a diákok lázadtak az angol nyelvű órák ellen, mondván, hogy az ottani ESN Club tagjain kívül senki, és nem túlzom, tényleg senki nem beszélte a nyelvet. Az egyetem több mint 50.000 hallgatót számol, és a nevesebbek közé tartozik Törökországban…

(Az írást Kucsera Lilla küldte Isztambulból, köszönjük szépen)

Milyennek gondolnak a külföldiek minket, magyarokat?

„How do you see the culture of your host country?“ kérdéssel fordultunk a Magyarországon tanuló külföldi diákokhoz. Trompenaars hét dimenziója alapján vizsgálat alá vettük az erasmusosokat, elemezgettük az ő itteni tapasztalataikat. Igyekeztünk minél változatosabb és különbözőbb kultúrájú diákokat faggatni. Íme, ez sült ki belőle:

A kerületünk...

...Az egy négyzetméterre jutó fehér ember száma kevesebb, mint bármely más egyéb...Ha van, akkor azok tuti lengyelek.

Erasmus útikalauz diákoknak - Nottingham

Erasmus. Erasmus. Sokat ismételgettem, fontolgattam magamban ezt a szót és azt, hogy jelentkezzek-e a programra. Felmerültek bennem olyan kétségek, hogy vajon mennyire leszek képes helytállni idegen környezetben, hogyan tudok majd beilleszkedni egy másik kultúrába, és hogy miképp fogok boldogulni egyáltalán a családtól, barátoktól távol.

Mégis ez a sokat ismételgetett „Erasmus” szó elég csábító volt ahhoz, hogy minden kétségemet, félelmemet legyőzve jelentkezzek. Így most Nottinghamből oszthatom meg veletek tapasztalataimat, élményeimet az elkövetkező hónapokban. Kedvcsinálóként pedig íme egy kis videó Nottinghamről diákszemmel:

Kezdjük tehát az első kihívással, vagyis azzal, hogyan is jutottam el Budapestről Nottinghambe. Egyedül kellett megtennem ezt a több, mint 1000 km-es utat, ami egy 27 kg-s bőrönddel és egy 7 kg-s hátizsákkal nem volt egy sétagalopp. Mindenre felkészültem, amire csak lehetett: már otthon lefoglaltam a buszjegyet a reptérről Nottinghambe; megnéztem hol a buszállomás; hogyan jutok el a lakásig a buszállomásról, stb. És ekkor jött az, amire nem lehet felkészülni: tűzriadó a londoni reptéren. A személyzet azonnal megkezdte kiterelni az embereket a váróból. A tömegben pedig mindenki csomagokkal, bőrönddel megrakodva hömpölygött kifelé. Megjelentek a tűzoltók, rendőrök is, közben pedig a buszom indulási időpontja igen csak közeledett. Mit lehet ilyenkor csinálni? A „Galaxis útikalauz stopposoknak” című könyvből idézve „ne ess pánikba”. Így tehát igyekeztem egy kevésbé zsúfolt területre húzni a bőröndömet és várakoztam. Szerencsére kb. 20 perc után végre visszaengedték az embereket, én pedig mehettem rögtön a buszomhoz.

A buszra felszállva az egyik legnagyobb furcsasággal szembesültem, amivel az Angliába érkezők szoktak: a kormány a jobb oldalon van. Nehezen tudtam csak megszokni, hogy az út bal oldalán hajtottunk. Bár többsávos volt az út, sofőrünk előszeretettel tolt le mindenkit maga elől a középső sávból, amit villogással, káromkodással és dudálással is kísért. Mikor pedig félórás dugóba keveredtünk útfelújítás miatt, a vérnyomása már az egekben járt. Közel három óra utazás után azonban végre megérkeztem Nottingham buszállomására.

Itt találkoztam az újabb kihívással: eljutni a bérelt lakásig. Térképen már kinéztem, hogy melyik megállóból is indul a buszom (a 78-as), és a térkép is a telefonomon volt, valahogy azonban mégsem volt olyan könnyű megtalálni azt. Vagy 20 percet bolyongtam („ne ess pánikba”) mire sikerült odatalálnom. A megállóban biztos-ami-biztos alapon megkérdeztem egy nőt, hogy a busz megáll-e annál az utcánál, ami nekem kell, ám kissé meglepődve tapasztaltam, hogy nem érti az utca nevét az én kiejtésemmel. Végül azonban kiderült, hogy jó vonalra akarok felszállni. Szintén meglepődve tapasztaltam, hogy a buszon csak egy ajtón lehet fel- és leszállni. Egyébként csupa emeletes buszt lehet látni az utakon. Az utcanév és a helyes kiejtése ismét előkerült, mikor a buszról leszállva kértem útbaigazítást, másodjára azonban sokkal kevésbé ért váratlanul és hozott zavarba a dolog (az utca neve Peveril street, lehet gyakorolni igazi angol kiejtéssel :D). Az emberek egyébként mindenhol nagyon segítőkészek voltak, mosolyogtak., így végül „megfogyva bár, de törve nem” megérkeztem.